Midnight in Paris (2011). Írta és rendezte: Woody Allen. Fényképezte: Darius Khondji. Vágó: Alisa Lepselter. Zene: Stephane Wrembel. A főbb szerepekben: Owen Wilson, Rachel McAdams, Corey Stoll, Tom Hiddleston, Kathy Bates, Marion Cotillard, Adrian Brody.
Vannak alkotók, akiknek minden filmje újra és újra ugyanazt a kérdést indukálja: mitől lettek nagyok? Mit szerettünk bennük? Woody Allenben például azt a szinte perverz tekintetet becsültük, amely végigsöpört a kortárs Amerikán, pellengérre állítva az életmódot, a kicsinyes kultuszokat, a párkapcsolatok kuszaságát. A sziporkázó intellektuális humor és a nő-férfi viszonyok máig megvannak, csak a társadalomkritikai él kopott meg kissé.
Az Éjfélkor Párizsban elején pedig még ennek reményét is visszacsempészi: a főhős Gil (a rossz komédiácskákból megismert Owen Wilson) és menyasszonya családja között elsősorban világnézeti különbségek vannak. Az apa republikánus, Gil demokrata. (Érdekes politikai momentum még, hogy a Rodin-idegenvezetőt Carla Bruni játssza: Nicolas Sarkozy felesége.) És bár egy gegsorozat szintjén a Bush-hívők szúrkálása végig része marad a mozinak, a történet már a tizedik percben egészen más irányt vesz.
Gil keresett holywoodi szerző, aki viszont valódi művészetet szeretne termelni, ezért regényt ír, emellett folyamatos nosztalgiát érez a századelő iránt. Amikor menyasszonya családjával Párizsba utaznak, egy részeg éjfélen különös kocsi érkezik érte, és elviszi oda, ahová mindig is vágyott: a Fény Városának húszas éveibe, ahol egy új szerelem és egy csomó ismerős arc egy más életet kínálnak fel neki.
Körülbelül a film kétharmadáig játssza velünk Allen ezt a kéttömbös játékot, amely pont azért csenevész, mert polarizál. Ellentétpárokból építkezik, elfeledve, hogy a világ struktúrája azért ennél bonyolultabb. Nappal és éjszaka, Újvilág és Európa, ma és tegnap, fogyasztás és termelés, ál és valódi, bértollnok és művész, kompromisszum és igazság: ezen fogalmak ütköztetésével működik ez az alkotás, és azt sem mulasztja el érzékeltetni velünk, hogy a bináris oppozíciók pólusai közül az egyik szükségszerűen rossz. Ez a kettősség azonban csak addig zavarja a világ bonyolultságához szokott szemünket, ameddig rá nem jövünk a mögötte rejlő tudatosságra.
Ez a film ugyanis figyelemreméltóan megkomponált karikatúra. Sarkossága nagyonis szándékos. Gil azt mondja az első húszas években töltött éjszaka után: „Zelda Fitzgerald pont olyan, amilyennek a cikkekből, könyvekből megismertem.” Valóban, a túlzó karikatúra-jelleg a közismert személyek ábrázolásán ütközik ki leginkább, akik nem pusztán olyanok, mint a róluk élő kép, hanem olyanabbak. Scott Fitzgerald tépelődő szépfiú, Hamingway depressziós, rövid mondatokban fogalmazó monológgép, Picasso őrült spanyol, Gertrud Stein (az isteni Kathy Bates) maga a leszbikus hatalom, Louis Buñuel mogorva forradalmár, a film e tekintetben csúcspontjául szolgáló Salvador Dalí (Adrian Brody ötperces kabaréja) pedig a szociális érintkezésért rajongó holdkóros, aki mindenütt rinocéroszokat lát. Ebből a szempontból a film tele van ötlettel és intellektuális poénokkal, amelyeket igazán csak az ért, aki legalább egy kicsit ismeri a felmerülő tengernyi nevet.
A karikatúrák közé tartozik ugyanakkor maga Gil alakja is: nem nehéz benne felismerni magát a rendezőt. A hadonászás és a motyogás, amit produkál, néha kísérteties koppintása Woody Allen védjegy-játékának. Az alkotás stáblistán meg se jelenő főszerepője, Párizs, szintén csak túlzó ceruzarajz: sztereotípiákból építkező helyszínek gyűjteménye.
Azt írtam fentebb, hogy a kettős játék a film kétharmadáig működik: merthogy ekkor a dupla valóság is megkettőződik, majd végül egy vicc kedvéért újfent leképeződik. Gil és húszas évekbeli kedvese, Adriana (az Oscar-díjas Marion Cotillard) egy konflissal a lány vágyott korában, a tizenkilencedik század végén találják magukat, ahol Degas, Gougin és Toulouse-Lautrec várják őket - akik viszont a reneszánszba vágynak vissza. A nosztalgia sokszorozza önmagát, és teljes identitásvesztéshez vezet.
Az Éjfélkor Párizsban kellemes és okos kikapcsolódás, de túl nagy művészi mélységet ne képzeljünk bele, ahogy az Allentől annak idején megszokott kritikát se várjuk el tőle. Elképzelhető, hogy odacsúsztatnak neki egy legjobb eredeti forgatókönyv-díjat 26-án, de igazán még ebben sem bízom. A legjobb film és legjobb rendező kategóriában pedig ez a jelölés csak szimbolikus...
