War Horse (2011). Rendezte: Steven Spielberg. Michael Morpurgo regényéből írta Lee Hall és Richard Curtis. Fényképezte: Janusz Kaminski. Vágó: Michael Kahn. Zene: John Williams. A főbb szerepekben: Jeremy Irvine, Emily Watson, David Kross, Celine Buckens, Niels Arestrup.
A háború nem sebek és fájdalom, nem értelmetlen bábjáték. A háború hősiesség és csoda, amely festett ég előtt, csinos díszletben, füstgépek és (oldaltól függően) jóképű avagy kevésbé jóképű statisztafiúk közt játszódik egy lebutított wagneri kompozíció folyamatos burjánzásában. Bármilyen szörnyen is hangozzon ez a meghatározás, kritizálni nincs jogunk. Mi magunk is igazoltuk azzal, hogy jegyet váltottunk a Schindler listájára vagy a Ryan közlegényre. Nem lehet Steven Spielberget hibáztatni azért, mert nem nőttünk föl. Nem lehet kárhoztatni azért, mert szeretjük azt hinni, hogy a háború szép, romantikus tér, ahol az emberéletnél ezerszer fontosabb ‒ egy lóé.
Merthogy a főszereplő egy ló. A háború kitörésének évében egy devoni család függő viszonyba kerül egy telivértől, amelyet az alkoholista apa dacból vásárol meg. A fiú, Albert (Jeremy Irvine), azonnal beleszeret az állatba, és együtt megváltják a családot a bérek és az adók fenyegetésétől. Csakhogy egy vihar közbeszól, elveri a termést, így nem marad más, mint Joeyt, a paripát a frontra küldeni. Albert nem tudja elviselni a szeretett lény hiányát, és maga is bevonul, hogy megtalálja az állatot. Így indul ez a különös road movie, ahol az első világháború sáncait járjuk emberrel és lóval.
Spielberg világlátásáról semmi újat nem tudunk meg: a Hadak útján mesefilm, az ET-hez és a Schindlerhez egyaránt hasonlatos. Aki beül rá, tudja, hogy gyönyörűséget talál, sírni fog, és két és fél órára elfelejtheti, hogy ennek a hősmítosznak a valósághoz semmi köze. Épp ezért nem dobhatunk rá rohadt zöldséget. Janusz Kaminski kvázi-technicolorja ugyanúgy működik, mint a Münchenben vagy a Ryan közlegényben: David Friedrich-szerű tájképekkel és szimulált lövészárkokkal operál. Erre a szimulációra még büszkék is: a lovat tizennégy ló alakította, a sarat pedig vadonat új módszerrel keverték ki. Hogy hihetőbb legyen. Az eszükbe se jut, hogy a hihetőséget nem a sár állaga fogja lerombolni. Tarantino a Becstelen Brigantykban viccet csinál a háborús filmek egyik legrosszabb toposzából: hogy minden nemzet egyaránt és egymás között is angolul kommunikál, borzalmas akcentussal. Ez a vicc, úgy tűnik, nem zavarta össze Spielberg stábját. A francia kislány nagyapjával kellemesen eltársalog angolul, miközben ropog a veláris r-rektől.
Lee Hall és Richard Curtis egyszerre rajzolja fel az eredeti Morpurgo-meseregény fő vonalait, és brutalizálja azokat. Együttműködésük bizarr és egyedi: a Négy esküvő, egy temetés romantizáló csöpögése vegyül a Billy Elliot fájdalmas keménységével. A forgatókönyvnek köszönhető, hogy eljátszódik egy ötperces abszurd dráma a senki földjén, ahol béke köttetik a ló kiszabadításának érdekében. Ahogy az a ki nem bontott, izgalmas kérdés is, hogy Albert és Joey teste eggyéválik a szántás-jelenetben. („Épp olyan véres és elgyötört vagy, mint ő” – mondja Emily Watson-anyuka a fiának.) Ettől kezdve a két test ugyanazokat a funkciókat végzi: szerelembe esik, igába fogják, és belegabalyodik a háború szögesdrótjába. Egy elemző rendezés mindezt kihasználná. Ez a rendezés azonban nem akar elemezni. Tiszteletben tartja, hogy szeretjük elhinni: vannak jó- meg rosszfiúk, vannak jó és rossz népek, egy alkoholista apa pedig, aki anyagilag tönkreteszi a családot, jó vicc csupán.
Ez a rendezés tetszeni akar, ez pedig megfelel a giccs szótári definiciójának.
