Hugo (2011). Rendezte: Martin Scorsese. Brian Selznick képes regényéből írta: John Logan. Fényképezte: Robert Richardson. Vágó: Thelma Schoonmaker. Zene: Howard Shore. A főbb szerepekben: Asa Butterfield, Chloë Grace Moretz, Ben Kingsley, Sacha Baron Cohen, Christopher Lee.
Egy robotautomata, a Montparnasse vasútállomás, egy titokzatos füzet, iszonyú mennyiségű óraszerkezet, egy tűzeset, egy szív alakú kulcs, a Robin Hood francia kiadása, játékok és Buster Keaton, valamint pár cipősarok. Lényegében ebből az első pillantásra összefüggéstelen motívummasszából örvénylik ki Hugo Cabret, az árva története. Ha egyáltalán róla szól ez az alkotás. Körülbelül fél órán át az az érzés bánt minket, hogy egy meglepően virulens hollywoodi betegség fertőzte meg Martin Scorseset, az utcai krimik koronázatlan maffiavezérét: a „készítsünk gyerekfilmet, mert az oly cool”-szindróma. Aztán, amikor ez a hiszem megdől, igazi filmínyencség bomlik ki a csillogó szaloncukor-papírból.
Hugo (Asa Butterfield) a pályaudvar falaiban él, és piti lopásokból tartja el magát. Kedvenc célpontja a játékárus George Mélièse (Ben Kingsley), akitől alkatrészeket és fogaskerekeket csen, hogy apja egyetlen hagyatékát, egy múzeumból szerzett automatát bírjon működésre. Ahogy a gép titkára irányuló nyomozás halad, úgy sejlik föl a megkeseredett idős Mélièse múltja, ami sokkal több mágiát rejteget, mint egy rajzolni képes emberszabású automata.
Pontosan eddig, a múlt felcsillanásáig hihetjük azt, hogy ez a film mese. Hogy ez egy tipikus mozi, amelynek végén majd fény derül Hugo tűzesetben elhúnyt apjának titkos üzenetére. Az üzenet ugyanis harminc perc után láthatóvá válik: az automata egy rajzot készít. Egy holdarcot, amelybe rakéta csapódott. Egy jelenetet a legendás George Mélièse még legendásabb 1902-es filmjéből: Utazás a Holdra.
Ami gyermekfilmnek indult, tehát nem más, mint mozitörténeti tényeket felsorakoztató biopic. Egyedül Hugo itt a fikció, meg persze az őhozzá kapcsolódó világ. Csak a leghihetetlenebb részek, például a rajzoló automata, igazak. Ez a gép lesz egyébként a film fő fogaskereke: annak idején ennek alkatrészeiből készítette Mélièse az első kameráját, ez volt az egyetlen tárgy, amit bukásakor nem vetett a lángok közé, és végül ez vezeti el Hugót és barátnőjét, Isabelle-t a celluloid karrierének egyik korai csúcsához. Igazi csemege ez a sztori, és nem utolsósorban hatalmas tisztelgés a némafilm mestere előtt.
Az alkotás technikai háttere igazodik a témához: a háromszoros Oscar-díjas vágó, Thelma Schoonmaker a szeletelési módok egész sorát kínálja, a kameramunka egyszerre ultramodern és régies, a rendezés pedig megidézi a vonat lumiére-i érkezését, Keaton csüggését egy óramutatón, és megannyi celluloidcsodát a hetedik művészet első éveiből. (Ennek apoteózisa Sacha Baron Cohen állomásfőnöke, amelyet egészében Keaton és Chaplin alteregóiból faragtak.)
Ez a mozi fogaskerekeket és huzalokat, órákat és titkos alagutakat mutat nekünk, amelyek absztrakt jellegük ellenére is elmondanak valamit az alkotás bonyolult útjairól, de amelyek mégis gyerekjátéknak tűnnek. A forgatás egyszerre eszelős alagútrendszer ezer veszéllyel, és felhúzható egérke. Mindennek ilyen Janus-arca van ebben a műben, ahogy maga A leleményes Hugo is egyszerre mesefilm és történelmi mozi, mágia és realitás, könnyes szentimentálé és kínkeserves tényállapot.
