Moneyball (2011). Rendezte: Bennett Miller. Michael Lewis dokumentumkönyve és Stan Chervin filmnovellája alapján a forgatókönyvet írta: Steven Zaillian és Aaron Sorkin. Fényképezte: Wally Pfister. Vágó: Christopher Tellefsen. Zene: Mychael Danna. A főbb szerepekben: Brad Pitt, Jonah Hill, Philip Seymour Hoffman.
Ha elővennék egy pakli magyar kártyát, és elkezdenék játszani egy amerikaival, az nem volna egy egyszerű menet. Most képzeljük el, hogy amellett, hogy lórumozunk, bonyolult függvénytáblázatokban elmagyarázom neki, hogyan számolhatja a lapokat úgy, hogy minden statisztikai esélye meglegyen a nyereségre. Képletbe fordítanám át a Stüszi Vadászt meg a Harras Rudolfot, és a makk és tök túláradó emlegetése közepette a tudomány győzelméről beszélnék neki, miközben bőszen csapkodom az asztalt. El tudjuk képzelni, hogy érezné magát őjenkisége?
No, így forgott velem a világ a Pénzcsináló megtekintése közben.
Ez ugyanis nem egyszerűen egy baseballfilm, amit megemészthetünk a „harmadik ütés: kiesett” kapcsolatrendszerében. Michael Lewis könyve és Bennett Miller filmje a százötven éves baseballtörténet szabályainak újrarendeződését feldolgozó igaz mese, sok dokuanyaggal, kevés magyarázkodással. Az, hogy ennek ellenére is működik, az maga a csoda.
Billy Beane (Brad Pitt) a kis költségvetésű oaklandi baseballcsapat igazgatója, akinek legjobb játékosait rendre elhappolják tőle a nagyobb csapatok. Olcsóbb módszert keres a győzelemre, és meg is találja Peter Brand (Jonah Hill) közgazdász és az általa kialakított szabermetika segítségével. A szabermetikai számítások figyelmen kívül hagyják a baseball eddigi szempontjait, és statisztikai adatokra alapozva állítanak össze egy truppot, amely olcsó, de esélye a győzelemre minden más csapaténál nagyobb.
Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, ez az alkotás egy strukturalizáló folyamat rögzítése: az emberközpontú sportfelfogást, amely a kinézetet, a nyilvános viselkedést, a stílust, a játéktechnikát, és nem utolsósorban a legális emberkereskedelmet állítja a csapatok válogatásának központjába, felcseréli a posztmodern tömbök és mátrixok rengetegére, ahol egyedül a sétálás és a bázisfutás statisztikai adatai számítanak.
Steven Zaillian és Aaron Sorkin, akik már így magukban is sztárbrigádot alakítanak, mindent megtettek, hogy ezt a száraz tényanyagot humanizálják, ám kísérletük, hogy családtörténetet, félfogyatékosok magasba emelését vagy a kitartás hallelujáit zengjék, nagyrészt kudarcba fullad. Még a bő két óra alatt sincs időnk matematikát tanulni és megérteni Beane családi helyzetét és múltjának freudi mutatóit. Ami viszont valódi korpusszá lesz, az talán nem akaratlagosan került bele a Pénzcsinálóba. Peter Brand Oscar-jelölt húsos-zsíros alakja elüt minden más, modellalkatú szereplőtől, viselkedése is visszahúzódó. Ez akkor válik fontossá, ha észrevesszük, hogy Brand az egyetlen fiktív karakter (merthogy a szabermetika atyja valójában Paul DePodesta, aki élsportoló volt, és aki kérte: alakja ne szerepeljen a filmben). Az egyértelmű fikció tehát arra szolgál, hogy a lipázok és a tesztoszteron közé húzzon határvonalat. Pitt karaktere finoman szólva is vadállat: csípőre tett kezű, előretolt férfiasságú, edzőgépmániás, asztalcsapkodó, törő-zúzó férfiparódia. Az alkotók nem rejtik véka alá, hogy szerintük ez a maszkulinitás a nyerő kód.
Ez a film tehát Achillesz győzelme a pénzközpontú Tróján. Ez a téma nyilván megmozgatja az amcsikat így, a világválság közepette, ám a szokásos sportfilmizgalmon kívül (ez a két óra azért korántsem unalmas) az európai szemnek kábé annyi mondanivalóval szolgál, mint amennyit a lórum lapszámlálása nyújtana egy jenkinek.
